A múltkor már elmondtam sok mindent erről a tíz évről, a csodálatos jelenetről a fejben robbanó látomással, és a legrosszabbakról is.
Szóval ott hagytuk abba, hogy munkamániás lettem, és kezdtem kiégni. A kormos gondolatokat felváltotta más.

 

Milliós álmok

Aztán kicsit könnyebb lett, mert megtörtént a legelképzelhetetlenebb: eladtam valamit az Etsy shopomban!
3 dollárért….
Hirtelen új távlatok nyíltak meg előttem, amiben a multimilliomosság már nem kérdéses, mindössze csak idő kell hozzá. Láttam magam a világ tetején, én voltam mindenek császára!
Köbö egy tíz percig, mire rájöttem az egész igencsak áttetsző ígéreteire, de annyit azért kikövetkeztettem belőle, hogy ez igencsak kecsegtető rám nézve.

Dolgaim rendezése

Idővel furcsa érzés volt arra rájönnöm, hogy többé már nem egy mezei alkotó vagyok, akinek csak rajzolnia kell tudni, mert ez az internet egyre táguló univerzumában távolról sem volt elég. Eladóvá kellett válnom, aki eladás szándékával alkot, nem pedig csak a beeső megrendelések szerint vagy ahogy épp kedve tartotta. Én voltam az ősember, aki pénzszikrákat kezdett csiholni a műalkotások halmazából, de lángra az még nem kapott.
Sokat kellett tanulnom arról, hogy miként kell eladni, hogyan lehetek jobb abban, amit csinálok.
Az egyébként is szétszórt, mindenbe-bele-akarok-kóstolni figyelmemet még tovább osztottam többek közt autodidakta angol tanulással, marketing csipegetéssel, eladási mutatók javításának a simogatásával.
Pofozgattam sokat a designolást is, mert hát lássuk be, az emberek nem grafitrajzokat akarnak viszontlátni a párnáikon.
Fotózás is bekerült a repertoáromba, persze csak hobbiként. Egy nagyon drága hobbiként, ha belegondolunk, hogy mennyi nagy és apró dolgot kell venni hozzá…. de nem baj, legalább az a pohár nagyon szép fényben csillog a fotókon, és néha már vannak olyan képek, amiknek a színe nem visszahányt borsóra emlékeztet!

Még mindig elsősorban humanoid fénymásoló vagyok, de legalább ettől már el tudok szakadni, ha nem is olyan mértékben, ahogy szerettem volna. De ez már jel a javulásra! És nem adom fel az álmot, hogy egyszer még jóval több is leszek. És nem kilóban.

Persze mindemellett azt is meg kellett tanulnom, hogy nem szabad túlhajszolnom magam. Van olyan, hogy SZABADIDŐ meg LAZÍTÁS, és hogy ezek nem kihagyható feladatok a munka mellett, hanem az egészséges test és tudatállapot előidézését segítő kellemes folyamatok.
Szóval most már mikor elhatározom magam, hogy akkor pihenni fogok egyet, legalább húsz percig úgy is teszek, mielőtt nekiugranék egy “bakker, ezzel is foglalkozhatnék!” dolognak.

 

Ami kimaradt, és még fáj, az az írás. Írtam regényeket, erre büszke vagyok, de sosem volt időm úgy végigjavítani, -szerkeszteni őket, hogy aztán publikálni is merjem annak a 10 lehetséges érdeklődőnek. Amikor nagy lelkifájdalmaim vannak, átmegyek Petőfibe, és írok verseket is. Néha novellákat, amiknek a nagyszerű csattanói mindössze a képzeletem egy általam nem ismert zugában vannak elrejtve.
Ez is egy olyan dolog lett, amiért rá kellett csapnom a szürkeállományomra; nem erre nincs idő! Így adtam fel a 3D modellezést is, a webfejlesztés gondolatát, a vlogolást és még sorolhatnám.
Kellett hozni ilyen áldozatot is a grafika oltárára helyezvén.

Összegezve

Ugyanolyan csendes életem van, sosem futottam be (legalábbis eddig!), és élem a szürkénél telítettebb árnyalatú napjaimat a magam szájíze szerint. Nem éppen ezt akartam abban a drámai filmes pillanatban, mikor a füzet és toll kiesett a kezemből tanulás közben, de mindezt sokkal jobban a magaménak érzem, mintha csak beálltam volna a sorba, amitől mostanra már biztosan becsavarodtam volna. Még ennél is jobban.
Tudom, hogy ezért a munkáért én küzdöttem, az én kitartásom kellett, és az, hogy elfogadjam az eredendő hibáimat, és azokból valamiféle útmutatást kovácsoljak, ha nem is előnyt. Az a néhány ember is kellett, akiknek néha panaszkodtam egy sort vagy láttak a legrosszabb passzomban, csak mert épp nulla eladásom volt Etsy-n.
Sosem tudok elég hálás lenni nekik a tűrőképességükért, és hogy nem pofoztak párszor már józanra, legfeljebb csak szavakkal.

Tanulság, mert kell olyan

Talán igaz az, hogy senki nem találja meg az álommunkáját, mert mindig olyan ideákkal tűzdeljük tele, amik nem megvalósíthatók. Minden szakmának van és lesz is hátulütője, még ha per pillanat nem is látjuk azt. Például mellette túl kevés időnk marad foglalkozni párunkkal vagy az egészségünkkel (ugyan, hányszor fogtad már a munkádra, amiért nem mentél el futni a héten?), és ezt akkor látjuk be, amikor már talán késő.
Mindig lesznek nehéz időszakok, amikor mint egy rossz kedvű szeretővel veszekszünk vele, és faképnél akarjuk hagyni, de aztán olyan édes a kibékülés.
Szerintem az már egyfajta boldogság, ha az embernek nehéz megtalálnia a hobbi és a munka közötti határt. Mikor úgy érzem, hogy csak saját lelkiismeretemmel kell megküzdenem, ha épp valami mást kell csinálnom, mint a munkám. Hogy az elért eredményekből kovácsolhatok egyfajta büszkeségvárat parafából, a sikertelenséget pedig a saját kudarcomként foghatom fel; könnyebb mást hibáztatni, de az olyan tehetetlenségből fakad már… nem szeretem.

És talán egy év múlva fogom a grafika sátorfáját, és végleg kiteszem a szűrét, és majd 11 év múlva más szakma évfordulójáról fogok ilyen kimerítő összegzést írni.


Köszönöm a kitartó olvasást!

(ha nem akarsz lemaradni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az emailes értesítőkre!)