Mármint annál kicsit régebben, de ez a dátum azért bír különösebb értékkel, mert nem csak “évforduló”, hanem akkor ténylegesen egy “forduló” is történt. Félrecsapta életem száguldó trabantját, és egy másik végpont felé haladtam tovább. Elkerültem tehát azt, amitől már addig is annyit szorongtam: hogy kijárok egy szakmát, ami nem érdekel, találok egy munkát, amitől frusztrált leszek, és nem fogok szeretni, és kényszeresen alkalmazkodnom kell majd kollégáimhoz, ami teljes mértékben felőröl majd. Ha emberekről van szó, nem vagyok éppen az a könnyen alkalmazkodós típus… Jöjjön egy kis visszatekintés!

 

Öhm, megint valami kitárulkozós dolog jön?

Lehet annak is venni vagy nézhető teljesen más szemszögből is: miként sikerült valami olyasmit csinálnom, amitől ugyanúgy szorongtam, de legalább nem mások előtt.Eh, ez nem jó megfogalmazás.
Szóval nem szorongtam, inkább csak idegeskedtem néha, és lerágtam a tíz körmömet olykor meg jövőkép nélkül néztem ki a fejemből, és agyaltam sokszor, hogy nem lenne-e jobb csodatrabantomat mégiscsak visszaállítani szokványos útjára, és “majd lesz valahogy” alapon a többi szociális szorongás is megoldódik. Meg legalább lesz állandó bevételem.
Összegezve ez sem hangzik túl jónak. Nem csábító, nem olyan dolog, amit mostanában mindenki keres, mert nem egyszerű, és nem is gyorsan történt meg velem, ráadásul iszonyat sok küzdelembe, aggódásba került az egész. Ezt meg ma már senki sem akarja, mert a csettintésre mindent sokkal jobb.

Egy “nem annyira hányinger” rajz 2008-ból


A pillanat

Épp valamilyen földrajz vizsgára készültem kőszegdoroszlói szobámban, mikor jött a pont, a kamera forgott, főszereplőnk kiejtette kezéből a jegyzetet, tollat, és lassan felnézett, majd félhangosan ezt mondta: Ezt most mégis mi a fenének csinálom?
Szerettem a környezettant. Mármint a hozzá tartozó jelentést. Csak azt nem, amit a Nyugatmagyrorszrzlérfgk,… NYME-SEGG leadott nekem mint környezettan. Másfél év után azt éreztem, hogy igazából csak a lábamat lógatom az alibi tantárgyak és tanárok között, adva magamnak még négy-öt évnyi lazulási időt, míg nekiállok keresni valami olyan munkát, aminek gőze sincs a környezettanhoz, szóval ugyanolyan fejben nullaként fognék hozzá, mint a főiskola…. khm, “egyetem” előtt.

Akkoriban már nekiálltam játszani a Photoshop nevezetű videojátékkal a kiegészítő kontroller – grafikus digitalizáló tábla – segítségével, amit rendkívül élveztem. Természetesen zéró tehetséggel és ügyességgel rendelkeztem, de azért büszke voltam az elért sikertelenségre, és imádtam csinálni. Meg hát mindenki mondta, milyen ügyibügyi vagyok.
Akkori párom, sokat segített a grafikával való ismerkedésben, általa kaptam meg azt az ízt, ami később függőséget váltott ki, és ezért máig is hálás vagyok érte, mikor alkalomadtán épp nem átkozom érte – bocs, Gary.
Szóval feltettem a második kérdést: ha már tanulok, miért nem olyannak foglalkozom, ami érdekel is? 

Csapjunk hát a papírlapok közé!

Mindenki kezdi valahol… 2008-ból ez is

Miután tehát a sulit otthagytam, boldogan fogadtam a pozitív vállon- és negatív fejenveregetéseket, amiért a kvázi papírgyárt nem jártam végig, és inkább belefogtam a saját dolgomba.
Eleinte ismerkedtem mindennel: Photoshoppal, aztán vektoroztam, belekóstoltam és imádtam a 3D modellezést, majd egy unalmas nyári délutánon tollal firkáltam egy förtelmet, amit akkor a legpöpecebb portrénak láttam. És onnan indult el ismerkedésem a rajzolás világával; minden alkotás egy tanóra volt, minden eszköz egy új kísérletezésben segített, amivel csiszoltam azt a szuper és egyedi dolgot, a fotórealizmust.
Ehm, igen…
Visszatekintve erre a részre, nem vagyok túlságosan elégedett.
Akkoriban megelégedtem a laikusi sikerekkel, és azzal, hogy milyen tökélyre fejlesztettem a technikai tudásomat. Úgy éreztem, hogy ennyi elég, és még magyarázatokat is szültem, hogy miért is érzem ezt elégnek. Beleléptem az önvalidálás sarába, amiből a szemembe is került nem kevés adag.
Kár, hogy akkoriban nem álltam neki több “másnak” is. Nem volt meg bennem ugyanaz a mersz, amivel elhagytam a főiskol… egyetemet is ahhoz, hogy még többet tanuljak, nem feltétlenül az azonnali sikerre építve.

Galadriel – összevető rajz

Szerencsémre sikerült némi külső behatás révén kilépni kicsit a mederből, és elindultam más irányokba is, ha csak félszeg léptekkel is.
Volt ugyanis egy kis megkötés: mellette meg kellett termelnem a betevőmet is, mert úgy nézett ki, hogy felnőtt vagyok, felnőttesen pénzt kellett keresnem a magam fenntartása érdekében. Fiatal fejjel ez olyan idegennek hatott…
Szóval hátrahagyván szülei keze után kapkodó kislányt, időt szakítottam a javulásra. Elég volt az állapotból, hogy a legnagyobb sikeremként a humanoid fénymásolást tudtam felírni.
Ezért volt egy másfél-két évem, míg nagyjából havi két alkalommal láttam csak húst, a zöldségeket pedig utáltam akkoriban, szóval péksüti reggel, ebédre és este.
Csodálkozom hát, ha sikerült az anyagcserémet tönkrevágnom?

Munkaholizmus felszegé fejét

Megnyitottam Etsy boltomat, ami eleinte nevetségesen ostobaságnak tűnt, de hát akkori párom szerint az olyan jó ötlet volt, hogy belementem. Töltöttem fel “designokat” egyéb oldalakra is (ami akkoriban 95%-ban a fotóreál rajzok voltak), hátha vesznek belőle.

Azt hittem, hogy mindig majd napi 12 órát fogok dolgozni még hétvégente is úgy, hogy mindig lelkifurdalásom lesz, ha elmegyek haverokkal sörözni és épp nem megrendelésre alkotok vagy esetleg gyakorlok (amit természetesen nagyon lelkesen, heti egy-két alkalommal csináltam is. Néha. Mikor épp eszembe jutott).
Szóval elég stresszes voltam, észrevétlenül beléptem a munkamánia világába, és úgy gondoltam, hogy ennek így kell lennie. Azt a példát láttam mindig is, hogy sokat kell dolgozni, nekem ez volt a normális. Szóval ha 12 órát dolgozom potom pénzért (az áraim a magyar átlagnál már így is magasabbak voltak azért), az úgy helyes.
Elfogadni azonban ilyen egyszerűen nem lehet. Túlterhelt voltam, sokszor kiégett, először lettek savproblémáim, semmi másra nem volt időm. Próbáltam túltenni magam a szétszórtságon, ami rengeteg különböző stílus próbálgatását és kivitelezését eredményezte és azt, hogy semmiben sem voltam elég jó. Sosem volt pénzem, mindig a minimális kiadásra törekedtem. És törekszem még most is persze, de most már nem a saját egészségem kockáztatásával.

A folytatása itt olvasható >>> 

 

 

 
2013-ból egy festmény. Asszem utólag kicsit javítottam azóta.