Tavaly már írtam egy ilyet, talán idén sem rossz ötlet magamnak feljegyezni, mik történtek idén, mi változott az életemben és hogy elértem-e valamit a grafikában tavalyhoz képest. Ez van az újévi fogadalmak helyett. 😀

Nos, év elején — februárban — az a megtiszteltetés ért, hogy Enikővel közös kiállításunk volt. Az a plusz hab volt a tortán, hogy akkor találkozhattam vele először személyesen is. A kiállítás berendezése pedig egy külön élmény volt.
Májusban voltam Erdélyben, láthattam Kolozsvárt és környékét. Idén is voltam

Gyomán Bögrénél, még Békéscsabára is benézhettem, Dunaújvárosban meg többször is jártam.
Augusztusban összeköltöztem Gáborral, és azóta boldogan élünk egymás mellett. 🙂 És nemrég végre beszereztünk egy rendes fényképezőgépet, amivel már kevesebbet fogok morgolódni.
Grafikában viszont nem nagyon léptem előre a magam stílusának megtalálásában. Sok-sok elgondolásom volt, hogy mit kéne csinálnom másként, de az idő sokkal jobban beszűkült rá, mint ahogy eddig gondoltam volna. Nagyon szeretnék végre olyat alkotni, amit ténylegesen magaménak mondhatok, mely engem tükröz vissza… de minél jobban rendeződik életem egy része, annál kevesebb jut erre a tervemre. Hiába szorít belülről egy sürgetés, egy vágy arra, hogy másképp alkossak, hogy ne csak mutassak, de meséljek is egy képen keresztül.

Annyi pozitív történt ebben az irányban, hogy már legalább nekiálltam kísérletezni az olajjal, de fél év alatt összesen 4 képet festettem — mármint olyat, ami már majdnem publikálható kategóriába is belefér.

Elhatározás

De éppen eme keresés miatt mondtam le néhány kiállításlehetőséget, ami még év közben kacsingatott rám. Megérett bennem az elhatározás arra, hogyha kiállításom lesz, akkor magamat viszem, nem pedig idegen fotósok munkáinak lemásolását.
Habár, manapság sajnos ez megy, ez érdekli a laikusokat és más alkotók is éppen ezért ezt sulykolják, ezért a nagy népszerűség. Persze, technikailag dicséretes, szép, tiszteletreméltó, de ennyi. Talán nekünk, fotórealisztikusoknak nem is csak a saját nevünket kéne odabiggyeszteni a képre, hanem a fotós szignóját is, hogy teljes legyen az igazság: egy lélektöredék belőlem, egy lélektöredék attól az úrtól/hölgytől, aki a fotóreferenciát megalkotta, és így született meg az én kis fotórealista alkotásom.

De sokan persze nem ezt csinálják, hanem inkább odaírják, hogy “művész vagyok, ez pedig az én művészetem”. Művészet-e a puszta technikai tudás? Az, hogy az ember néha-néha ceruzát ragad és olykor rajzol egyet? Nem firtatom a kérdést, hogyha igen, akkor mindenki művész, mert ki ne rajzolt volna már akár óvodában is? Ha pedig mindenki művész vagy annak gondolja magát, miért maradna ez egy kitüntetésnek? Hogy lehet ez “másság” vagy “különlegesség”, ha a legtöbb ceruzát vagy ecsetet ragadó művésznek gondolja magát? Vagy miért gondolja magát másnak, mikor egy erre mutató mémet megoszt, hogy ő is ilyen, ahogyan a több tízezer többi megosztó is tett?

Na, de visszatérve az eredeti témára

Én is így teszek, mert így lehet csak meglenni valahogy, ha az ember a grafikát próbálja hasznosítani (kihagyva ezt a “művész vagyok”-os részt, mert szigorúbb követelményeket állítottam fel a fogalom köré). És éppen ezért nem sikerült A-ból B-be jutnom, mert sokszor szolgai másolásra adom a fejemet, hogy örömet szerezzek vele másoknak. Talán itt van a kutya elásva, itt van a lényege ennek a fotórealista másolgatásnak, hogy örömet szerezzek vele és ezzel kéne megtelítenem az ürességemet, és elhajkurásznom a más jellegű alkotás utáni sóvárgásomat.
Egyébként szerencsére másképp alakult már ez az év idén, mint a tavalyi az etsy.com és a society6 oldalaknak köszönhetően: mint kiderült, sokkal nagyobb igény van ezekre, mint ahogy először gondoltam volna. Ez azért megnyugtató tényező. Azért sokat kell ezekkel az oldalakkal is foglalkozni, hogy sikert könyvelhessen el az ember, de úgy érzem, hogy a végén megtérül rendesen.
Még néhány alkotás 2013-ból:

 

Vannak terveim és kívánságaim a következő évre: fejlődni ismét, hogy többet mutathassak. És olyan képeket alkotni, melyek nem csak pár évig maradnak meg az emlékezet(em)ben. És persze azt, hogy ésszerűbben osszam be az időmet — vagy 40 órás legyen egy nap. 😀

Boldog új évet minden olvasómnak!