A vidámpark bejárata
Szombaton alkalmam nyílt eljutni a dunaújvárosi vidámparkba, mely már egy ideje piszkálta a fantáziámat: ugyanis igen tetszetős fotózási témának véltem. 
Hogy miért is?
Egy jóbarátom hívta fel rá néhány hónapja a figyelmemet, hogy ilyen hely leledzik ezen a környéken, és mivel egyébként is be volt ütemezve, hogy lelátogatok Dunaújvárosba (aranyos kis város, engem saját szülővárosomra, Szombathelyre emlékeztet), gondoltam kihasználom a helyzetet. Miután Gábort nagy nehezen rávettem a dologra, sikerült is lejutnunk a város ezen részére. Történetesen már jó ideje üzemen kívülre helyezték a vidámparkot, és a szórakoztató alkalmatosságokat is már csak a növények használják jószerivel a ’90-es évek eleje óta. Már amennyire egy növény szórakozni tud; a beton kikezdése gyökerei által felettébb mulattató évtizedes elfoglaltság lehet egy fotoszintetizáló lény számára.
Bennem van egy furcsa érdeklődés az ilyen dolgok iránt. Régebben sok embert szórakoztatott a hely, örömet nyújtott nekik, kiszolgálta őket, most pedig üresen tátonganak terei. Az embert megcsapja az elhagyatott kísértetváros feeling; ott egy elhagyatott dodzsem kocsi, mely azt várja, hogy visszaüljenek rá, amott pedig egy minimozdony, mely már nem gurulhat végig a rozsdás sínjein.
Szép és szomorú egyben, ez a múlt egy megfagyott pillanata.
Prezentálnék néhány fotót – nem kevés darab, de hátha valakit lekötnek majd. Fogadjátok szeretettel!

 

 

 

 

 

Ezekről a feliratokról nekem mindig Stephen King egyik regénye ugrik be: abban volt egy elhagyatott raktárhelyiség falára írva az, hogy “Tilos a játék, tilos az ugrálás” (Álomcsapda). Itt szerencsére nem mászkálnak földönkívüliek. Nappal legalábbis.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És innen nem tovább… lett volna még fotózási téma, de két kellemetlen tényező is közbeavatkozott: irtózatos gyorsasággal fogyott a fény (azon kivételes alkalmak egyike, mikor ennek nem örülök), illetve a hátsóbb részek aktuálisan paintball-pályaként működtek. Az egyik beöltözött ipse figyelmeztetett bennünket, hogy éppen ezért nem célszerű továbbcaplatni, pedig arra leledzett még egy volt dodzsempálya is árválkodó kiskocsijaival.

 

 

 

 

 

Régi madaras-házak. Vajon mi lett a bezárás után lakóival?

 

 

 

Járja a szóbeszéd, hogy tavasztól kitakarítják és kezdenek vele valamit, de jelen állapotából nem hiszem, hogy sok mindent ki lehetne hozni már. A falak beáztak, penészednek, a padló életveszélyesen korhad az ember talpa alatt — volt olyan rész, amelyre még én sem mertem állni. Rozsda és szú rágja az anyagokat ízlés szerint váltakozva, és az egészet fokozatosan emészti fel a sok növény és kisebb állatok. Némely építményről már azt sem lehet megállapítani, hogy mire szolgáltak egykor, csak foghíjasan villogtatják lepusztult kővigyorukat.
Részemről kisebb csodálkozás okozója volt az, hogy még nem hordták el az itt lévő dolgokat (emlékezvén a kőszegi esetre, mikor egy éjszaka alatt egy egész épületet vittek el ismeretlenek).
Azért az örvendetes, hogy az emberek mégsem feledkeztek meg róla teljesen, és bejárkálnak, fotóznak, valamit játszanak még itt. A neten sok képet, vagy videót lehet megtekinteni róla (akad olyan is, melyen “ilyen volt, ilyen lett” állapotokat is megtekinthetünk), facebook-on pedig akad olyan oldal, mely igyekszik megváltoztatni ezt a romos arculatot és keresi a segítő kezeket.
Ha nem is úgy, ahogy tervezték, de engem azért elszórakoztatott és felvillanyozott ez a hely. Lényegében — kicsit tekervényes úton — még ma is betölti a funkcióját, melyre nagy vonalakban megtervezték annak idején. Csak kár, hogy a dolog mellé egy fanyar érzet is társul.

Köszönet Kedvesemnek a lehetőségért! 😉
Szeláví

További élménybeszámolókért katt ide.